Napok óta figyeljük egymást. Nincs ideálom, sosem volt, mégsem tudtam nem észrevenni ezt a magas, enyhén őszülő, rendkívül ápolt férfit. Egyedül jött. Az arca nyugodt, ha összeakad a tekintetünk, nyíltan rám mosolyog. Nem fürkész, nem legelteti a szemét a testemen. Nem visel gyűrűt, nem telefonálgat napközben. Nem tudok meg róla semmit, mégis, a köszönésen kívül nem beszélünk egymással. Mintha őrizni akarnánk a varázst.

A reggelinél keringünk a svédasztal és egymás körül, mint valami bolygók. Jómagam kissé holdkórosan, míg nem iszom legalább kétcsészényit a híg kávéból. Nem ül le mellém, ez nagyon tetszik. Pillanatnyilag el sem tudok illúziórombolóbb dolgot képzelni, mint evés közben ismerkedni. Péppé nedvesedett táplálékkal a nyelvemen küzdeni az idegen hangzókkal, miközben Európa legjobb férfija ugyanígy feszeng előttem, ne maradjon rántotta a fogán, amikor megszólal, áh.

Ma éjjel nem tudtam aludni. Mi lesz ebből? Lehet-e valami egyáltalán? Kezembe veszem a prospektust a terminusokról. Tegnap az idegenvezető szóba hozta a következő csoport érkezését. Hogy nem jönnek teljes létszámban, van, aki otthon maradt. A megüresedő helyekre vár jelentkezőket, minél hamarabb. Ő feszülten figyelt minden szóra, nyilván maradni akar. Nekem is dönteni kell.

Eljön a nap, s tudom, ez lesz a vízválasztó. Ha marad, akkor az övé leszek. Láttam rajta a várakozást, ahogy egyre hosszabb ideig felejtette rajtam a szemét, már-már gyöngéden mosolygott, ha a közelében voltam. Remegő gyomorral ténfergek a hallban. Nem mentem ki a strandra, várom a buszt. Reggeli után tárgyalt valamit a recepcióssal, élénken hadonászott egy kulccsal a kezében. Talán csak szobát cserélt.

Képzelődöm, döbbenek rá, már csak kettőnkre tudok gondolni. Felkészülök azért a legrosszabbra is, ha elmegy, látni akarom még egyszer. Talán megölelhetem. A búcsúba annyi minden belefér.

Hömpölyög a tömeg lefelé a lépcsőn, ő is közöttük van, siet az ajtó felé. Mégiscsak elmegy? De hisz’ nincs nála csomag. Félszegen utána indulok, lesz, ami lesz. Egy középkorú, nagy hasú asszony körül segítkezik. Cipeli a bőröndöt, a táskáját is átveszi. A nő pihegve követi az álomférfit, aki meglát és hirtelen felém tereli a fáradt nőt. Bemutatkozunk. A férfi szláv nyelven hadar, a hosszú mondat vége kérdésbe kunkorodik, közben könnybe lábad a szeme. A nő mosolyogva pásztázza az arcomat, bólogat, megsimogatja a férje karját. Szeretném, ha beavatnának, milyen történetnek lettem hirtelen a főszereplője. A háttérben kihúz a parkolóból a nagy busz, már úgyis mindegy.

Végre észbekap. Mindenféle nyelvtani szabályt nélkülözve, borzalmas kiejtéssel magyarázza, hogy a megszólalásig hasonlítok a húgára. Tavaly nyáron veszítettek el szegényt. Isten, összeteszi a kezét, egy késői gyermeket küld helyette. Jagodanak fogják hívni a nagynénje után.