Mellém álltál. Együtt földeltük el híres szerelmünket, hogy ne fájjon annyira az öregség, hogy ne is akarjunk akár egy perccel is tovább élni ezen a felkoncolt golyóbison. A szemembe néztél, míg én belemarkoltam, puha, megereszkedett fenekedbe, és láttam, ahogy megbotránkozik vénségünkön a sánta postás. Te lágyan megfogtad a kezem, míg én spárgalevest kértem vacsorára.

Este kiültünk a kertbe, és fürdőztünk a nyárban. Kéz a kézben vártuk a halált. Te megint a napot lested, ahogy eltűnik a vörösben, a tó mögött, míg én magunkra gondoltam, és arra, amikor először aludtam nálad abban a kicsi állami lakásban. Már sötétedett, amikor összenéztünk, és rájöttünk, hogy még akar egy kicsit élni a másik.

Egyszerre ugrottunk fel, nagyot reccsent mindkét műanyag szék. A friss földrakáshoz rohantunk, és te ásni kezdtél. Én csak melletted guggoltam, hiszen a kezem már alig mozgott, a szívem pedig egyre hevesebben vert a tűnő alkonyatban. Már nagyon mély volt a gödör, amikor láttuk, hogy nincs ott semmi.

Ahogy csak bírtunk rohantunk az utcán, be városba, át az emberek között, megkeresni, amit elveszítettünk. Az egyik villanyvezeték nagyot szikrázott fölöttünk, azt követtük, majd a kisboltnál láttál valamit, és elveszítettelek. A közért mellett slaggal locsolták a gőzölgő betont. Odamentem, és láttam, hogy az egyik sikátorban három gyerek felgyújt egy döglött galambot. Ekkor ébredtem rá, hogy a szenvedélyt nem lehet eltemetni a sufni mögé.

Mindketten a tóparton kötöttünk ki, fáradtan, öregen, és a haldokló napkorong fényében értettük meg, hogy örökre szerelemesek leszünk.