Szerelem? Ugyan, mit kaphatnék én ettől? Utálok bárkitől függeni. És hát... ezek a nők, tudja. Mind egyformák. Menő kocsi, márkás cuccok meg drága ajándékok és már a lábaimnál is hevernek. Szerelem, ne röhögtessen. Nem kell ide romantika, nem kellenek nagy ígéretek. Ez a nő is csak ilyen volt, egy a mittudomén hány közül. Nem kellett vele beszélgetni, nagy sétákat tenni meg a közös jövőt tervezgetni. Nem mintha hiányzott volna, sőt! Az ágyban nagyon jó volt vele, az tény. Tudja, abban az időben elég zűrös volt az életem, drogok, alkohol meg minden. Biztos nem volt könnyű velem, mondjuk most sem az... Nem voltam túl sokat a világ innenső oldalán, ha érti, mit akarok ezzel mondani. Ez a dolog azért maradt úgy meg bennem, tudja, mert tőlem nem szoktak a libák csak úgy megpattanni. Élvezik a luxust, amit nyújtok nekik, minden téren, érti... aztán, ha elegem van belőlük, kirúgom őket és másnap jön egy másik. Szóval ez a csaj csak úgy meglépett. A másik furcsaság, hogy az elszállásaimra sem szoktam emlékezni, csak elég ködösen, de ez az egy megmaradt élesen, és ez a nő ott volt benne. Nem tudom már, mi volt az anyag, de nagyon komoly volt, életemben harmadszor az intenzív osztályon tértem magamhoz, az orvosok szerint két napig lebegtem élet és halál közt. Majdnem pokolra szálltam, érti... A szerekben tudja, mi a legrosszabb? Nem, nem az, hogy felfalják az embert. A legrosszabb az, hogy a nagy utazások egyre ritkábbak, és ami marad utánuk ideát: a kín. Ahogy magamhoz térek, az agyam egyre több mindent kiradíroz. Lehet, hogy ez kell az őrület ellen, fene tudja. De ez az eset beégett, minden pontosan megvan most is. Ott van az ember a semmi közepén. Nem jön kívülről se kép, se hang, csak a meggyőződés, hogy ez maga a halál. Hogy ott fogok lógni időtlen időkig az egyedüllétben, érezni, hogy örökké fog tartani és mégis képtelennek lenni a belenyugvásra. Nem tudom leírni azt az érzést, ami ezzel jár, majd egyszer maga is rájön. Elég, ha azt mondom, le is jöttem utána arról a szerről, komolyan. Na szóval, folytatom. Egyszer csak tisztulni kezdett a feketeség, mintha a tömör üresség valahogy megritkult volna. Alakokat éreztem magam körül, volt ott minden, fura virágok, gombák, groteszk figurák, fej nélküli testek, test nélküli fejek. Mintha egy forgatag közepén álltam volna, az élet rohant mellettem, mégsem vett senki tudomást rólam. Ilyen költői is tudok lenni, látja? Szóval ez az idegenség még a semminél is szörnyűbb volt. Na és akkor, ott éreztem ezt a nőt, egyre közelebb magamhoz, mintha abban az iszonyú nyüzsgésben lassítva lett volna a mozgása, jött felém. A teste, mint a többié, olyasmi, mintha cigarettafüstből lett volna, el tudja képzelni? Olyan súlytalan, a mozdulatai... mégis felismertem, de valahogy más volt, mint ideát, emberként, nem tudom ezt pontosan megfogalmazni. Minden másodpercben más és más volt az alakja, de azért ő maradt. Tudja, nem vagyok vallásos, nem hiszek a mesékben meg ilyen marhaságokban, angyalokban, pláne tündérekben, de egy-egy pillanatra mintha szárnyakat is láttam volna, nevessen ki bátran. Ahogy közelített, valami furcsa nyugalom szállt meg, a végén szinte magam előtt éreztem a jelenlétét. Aztán a kezét felém nyújtotta, de csak a semmit érte el, mert nem is volt ott semmi, amit elérhetett volna. És akkor, tényleg, tisztán felismerhetően felvillant előttem az arca, és láttam, ahogy az örömből fájdalomba torzul. Aztán egy orvos a szemembe világított.