Kate - tel még kisiskolás koromban ismerkedtem meg. Egy talpraesett, csinos, szeplős, copfos kislány volt. Akkoriban még nem tudtam mi fán terem a szerelem, de rögtön megkedveltem őt, és úgy éreztem, hogy ő is engem. Ennek többször tanúbizonyságát is adta apró gesztusok révén. Sokat játszottunk, beszélgettünk és csupa gyerekes bolondságot csináltunk. Igazán ártatlan gyermeki kapcsolat volt ez kettőnk között, hiszen még tényleg csak kölykök voltunk - nem is volt szükség ennél többre. Egy nagy tölgyfa alatt egyszer ugyan játékból megkérdeztem tőle, hogy lenne-e a feleségem, amire azonban nem válaszolt csak egy nagyot kuncogott. Nem is vártam mást. A nevetését azóta sem feledtem. Olyan igazán aranyos volt, szívet melengető jókedv sugárzott belőle. Szerettem, mikor nevetett, a mosolya mindig felvidított, bár ő gyakran eltakarta a száját nevetés közben, amit igazán sajnáltam. Így teltek – múltak az évek önfeledt játékkal, huncutkodással, miegymással. Aztán valami történt; nem tudom, hogy vajon csak én éreztem-e ezt vagy ő is. Hirtelen elkezdtem rá máshogy nézni, már nem a játszópajtást láttam benne, hanem valami többet annál. Szívem egyre jobban húzott felé. Ekkor kezdtem érezni, hogy beleszerettem Kate–be.

Az elején még próbáltam elhessegetni ezt az érzést, mondván, hogy csak hóbort az egész. De később beláttam, hogy ez ellen igazán nem kell küzdeni, csak átengedni magunkat neki. A szívünk, bár néha tévutakra csal, de képes megadni nekünk az igazi boldogságot, ha engedjük, hogy vezessen minket utunkon. Azonban úgy éreztem, hogy egyrészt még ráérek a vallomással, hiszen van még elég időnk ahhoz, hogy kiteljesedjen a dolog, másrészt pedig nem tudtam, hogy vajon Ő is úgy érez-e irántam, mint ahogyan én iránta. Így hát halogattam a dolgot, úgy tettem mintha nem változott volna bennem semmi. Mondhatom, nem volt egyszerű dolog, de hát: „Ami nem öl meg, az megerősít” - szokták mondani. Megerősít. Igen, erőre szükségem is volt, mert nem sokkal ezután elköltöztünk, s helyzetem nem volt egyszerű. Teljesen váratlanul zúdult a nyakamba, hogy el kellett hagynom őt. Elbúcsúzni sem tudtam tőle. Hatalmas szakadék tátongott a mellkasomban éveken át. Tudtam, hogy csak Kate tudná betölteni az ott keletkezett űrt. Azonban sokáig hiába kerestem őt, mikor már nagyobbacska lettem, sajnos nem találtam meg. Szörnyű magány és depresszió árnyékában teltek ezek az évek, és bár eközben voltak kapcsolataim, de én mindig csak Kate után sóvárogtam, ami persze minden barátnőmnek fel is tűnt, ezért ezek mind csak futó kalandok voltak. Már végképp lemondtam arról, hogy valaha is találkozni fogunk újra, erre most itt áll előttem teljes valójában. El se hinném, ha nem mosolyogna rám azzal a mosollyal, amelyet egy életre az emlékezetembe véstem. Azzal, amelyet oly sokáig hiába kerestem hasztalan. Ez ő, így csak Kate tud rám nézni. Felálltam. Gyengéden, egy hang nélkül átöleltük egymást, és akkor éreztem, hogy mindig is arra vágytam – életem teljessé lett. Soha többé nem engedem el.