Középiskola kilencedik osztályában történt, amikor az addigi életem során először éreztem azt, hogy szerelmes vagyok. Hiába volt viszonzatlan a szerelem, ennek ellenére jó érzések töltenek el, amikor visszagondolok az akkor érzett talán leírhatatlan érzésre.

Félénken ugyan, de belépvén az osztályterem ajtaján, végigpillantottam nagyhírtelen a leendő osztályomon. Nagy volt a csend, mindenki félénk volt, zárkózott, és nem merte megrezegtetni a hangszálait. Az osztályfőnökünk diktálta az órarendet, az iskolai szünetek időpontjait, és más fontos dolgokat. Aztán elérkeztünk a könyvosztáshoz. Természetesen, mint gavallér egyből a táblához rohantam, és elkezdtem osztani a könyveket, szakokra lebontva az osztálytársaimnak, remélvén azt, hogy így talán legelső nap már kapcsolatba léphetek azzal a lánnyal, akit az osztályterembe való első belépésemkor megpillantottam. Már akkor egy különleges érzés fogott el, amikor megláttam őt, úgy kitűnt számomra a többi lány közül. Pedig nem ismertem, nem tudtam róla semmit, nem is beszéltem vele, egyszerűen csak megfogott a szépsége, az aranyszőke haja, és a gyönyörű szeme. Fel is merült bennem a kérdés, talán ezt hívják úgy: „szerelem első látásra”? Pontosan emlékszem: copfba volt kötve haja, az olvasószemüvege nagyította a szép szemét, és egy nagyon csinos piros felső volt rajta. Teltek hát a napok, és elérkeztünk az első őszi egy napos osztálykirándulásra, amit a városunk erdejében töltöttünk. Ezt azért szervezték, hogy az osztály picit összerázódjon, és az emberek elkezdjék megismerni egymást. Emlékszem… Esős reggelre ébredtem, de délelőttre kiderült az égbolt, mintha jelezték volna a nap sugarai, hogy valami jó fog velem történni. Nagyon vártam azt a napot, már csak azért is, mert tudtam, hogy most van lehetőségem közelebb kerülni hozzá. Így is történt, mert a lányok többségével egyből megtaláltam a közös hangot. Ő is köztük volt, de mivel ő tetszett nekem, vele nagyon görcsös voltam, nem tudtam igazán önmagamat adni. Az a fránya lila köd… Ettől függetlenül megtörtént a telefonszámcsere kettőnk között. Üzenetváltások sokasága zajlott közöttünk, de nem tudtam magam kifejezni, és nem volt még nyitott annyira hogy esetleg elhívjam egy randevúra, természetesen bátorságom sem volt hozzá. Ahogy egyre közelebb engedett magához, kezdtem „megismerni”, és én úgy kezdtem el nyíl egyenesen fülig belezúgni. Tudtam, hogy ez a szerelem egy oldalú, de valahol reménykedtem benne, hogy előbb-utóbb belém fog esni, ha megtalálom a módját annak, hogy megismerjen. Nem így történt, mert annyira gyerekesen viselkedtem, állandóan piszkáltam, szünetekben, órákon, mint ahogy azt az óvodában szokás a kicsik között. A hónapok gyorsan pörögtek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy tizedik osztály felénél vagyunk, de az érzés nem múlik, a köd nem száll fel. Készítettem neki egy videót, amit a fényképeiből válogattam össze, és egy szép verssel, és egy szerelmes dallal aláfestve elküldtem neki e-mailben. Bízván abban, hogy értékeli és esélyt ad kettőnknek.

De ekkor már elkéstem, megelőzött valaki más, akit ő választott. Én csak ültem, és néztem magam elé, hibáztattam Önmagam, nem alaptalanul. Talán ha időben lépek, talán ha úgy viselkedem ahogy kell, akkor most lehet boldog vagyok vele?! A seb begyógyult, de ha találkozom vele, és meglátom tengerkék gyönyörű szép szemét, zavarba jövök, és újra életre kelnek az érzelmek. Az érzelmek… De az ész azt diktálja: ne okozz magadnak ismét fájdalmat!