Egy meleg nyári este volt. Ezen az estén útra keltem a városunk erdejéből kimagasló legszebb kilátóba. Hisz a kemény hétköznapok, és azok megpróbáltatásai után, az ember sok mindenre vágyik, mindannyian másra, de én legfőképpen a nyugalomra.

Aznap este a nyugalom egyik romantikus formáját választottam. Sokszor élek ezzel a lehetőséggel. Ha tehetem, csak felmegyek ebbe a csodálatos fakilátóba, és nem teszek mást mint nézek. Vagyis a többi ember csak azt látja, hogy nézek előre. Közben pedig gondolkozom, csak gondolkozom, és gyönyörködöm. Gyönyörködöm a tájban, a messzi szélerőmű pirosan villogó fényeiben, a város és a közlekedő autók fényeiben. Ezek a fények azt sugallják, hogy bizony zajlik az élet, és az idő nem állt meg, az mindig megy tovább. Az érdekessége az egésznek, hogy míg csodálom az elém táruló csodálatos látványt, és keresem a megnyugvást, valahogy mégis csak megáll az idő. Élvezem a csendet, a lágy meleg szellő simogatását, és hogy végre egyedül lehetek az én kis világomban. Ha egy szerelmes pár feltéved, átfut a fejemen: vajon milyen érzés lehet összebújva csodálni az elénk táruló látványt? Nem tudhatom, mert még nem volt benne részem. Én csak nézek tovább, közben pedig azon tűnődöm, hogy pár évvel ezelőtt, amikor ugyanitt álltam, miben volt más az életem, és miben voltam más akkor. Elmúltak-e a jó dolgok, vagy a rengeteg megpróbáltatás után már nem látom a jót? Vagy egyszerűen csak felnőttem? Visszagondolok azokra, az időkre, amikor épphogy beléptem a felnőtt kor kapuján, és átéltem az akkori korom első eseménydús nyarát. Emlékképek, és illúziók peregnek le előttem. Elképzelem, ahogy mellettem áll az a lány, kinek mosolya és tekintete elragadt azon a nyáron. A néha lengedező szél simogatása, emlékeztet az akkori nyár szelére, szinte ugyanolyan, mint amilyen akkor volt. Jobbra pillantok, és meglátom azt a parkot, ahol megismertem, de az emlékek sajnos nem kellemesek az ott történtekről. Továbbviszem a tekintetem, még mindig jobbra, mert a rossz emlékeimben nem fürdöm tovább, és megpillantom azt a helyet, ahol dolgozom. Ránézek az órámra, és eszembe jut, hogy a kollégám biztosan most megy körbe. Elfordulok, mert tudatosul bennem, most nem vagyok szolgálatban, most civil ember vagyok, aki sok mindenre vágyik, de leginkább hogy megtalálja párját ebben a világban. Továbbra is a fények, és az ideális társ képe tárul a szemem elé, akivel boldog vagyok, jól érzem magam, és együtt romantikázunk fent a magasban. Csodálatos érzés lehet, de mindez csak szubjektív vízió sajnos, nem több. A gondolataim repkednek, olyanok mint a felhők: jönnek és mennek. Mielőtt befejezném a nyugalomterápiát, behunyom a szemem, és átadom magam a pillanat szabadságának. Mélyen magamba szívom a kilátót körülölelő fák százezreinek friss levegőjét.

Ezek után érzem az erőt, hogy velem is megtörténhet a csoda, nálam is bekopogtathat egyszer a boldogság, és a szerelem. Összehúzom a számat, és duzzogva, de visszatérek a valóságba. Lesétálok ezen a csodálatos kilátó falépcsőin, beülök az autómba, beindítom, és a műszerfal óráján látom hogy eltelt másfél óra, pedig csak negyed órának tűnt. Tényleg olyan mintha megállna az idő odafent a magasban. Fel is vetődik bennem a kérdés: vajon mitől másabb odafent, mint idelent? Mi a kilátónak a titka, és mitől különleges ez a hely? Mennyi romantikáról, csókról tudna mesélni, ha tudna beszélni?