– Dögölj meg! – ordította a tizenhetedik kerületi Zsák utca 2. szám alatt lakó, ötvenkét éves Kovács úr.

Egy tányér szilánkokra tört mellette a falon.

– Rohadj meg! – visította az ugyancsak a rákosmentei Zsák utca 2. szám alatt élő, ötvenéves Kovácsné, majd hozzátette: – A szemeteddel együtt!

Fejük fölött elröpült a nejlon kukászacskó.

Kovács úr leült a pamlagra.

– Most hagyjál – húzta el a száját. – Egyébként nem tudnál halkabban mosogatni? – hangosította föl a tévét.

Kovácsné sóhajtozva csörömpölt az edényekkel.

– Elfáradtam – simította hátra a haját. – Belefáradtam. Beléd fáradtam…

Kovács úr bosszús arccal dőlt végig a heverőn.

– Most pihenek – morogta ellentmondást nem tűrő hanglejtéssel, miközben a halántékát masszírozta.

Kovácsné lassan kifogyott a béketűrésből.

– Soha nem megyünk sehova – tette csípőre a kezét, amikor egy pillanatra fölhagyott a házi munkával. – A Szabóék bezzeg moziba járnak – dohogott, és sorolni kezdte: –, meg színházba… meg kiállításra… meg étterembe… meg táncházba…

Hallgattak egy darabig. Kovács úr fölkelt a kanapéról, és leült az asztalhoz. Kovácsné megterített, kivette a mélyhűtőből a csokoládéfagylaltot, három-három gombócot mért maguknak a tálba, aztán helyet foglalt Kovács úrral szemközt.

– Óvatosan, nagyon hideg – figyelmeztette, majd a benti hűvösben az ablak felé fordította a fejét, amelyen túl hét ágra sütött a nap. – Szép az idő – állapította meg a desszertet kanalazva, mire Kovács úr követte a tekintetét, és bólintással adott igazat neki. Ezután némán ettek tovább.

Amint végeztek a fagylalttal, Kovácsné kipakolta a rántott csirkemellet a rizzsel és a savanyú uborkával együtt.

– Na, és milyen volt a napod?

Kovács úr megvonta a vállát, és a semmibe révedt.

– A szokásos – válaszolta két rágás között. A következő percek feszült hallgatással teltek.

Kovácsné egyszer csak megállt a falatozásban.

– Emlékszel még, amikor a nyári munkán elbújtunk a boglya mögé? – A nosztalgia mosolyt csalt az arcára.

– Hogyne emlékeznék – vigyorgott kajánul Kovács úr. – Azok voltak ám a szép idők…

– Azok bizony – helyeselt Kovácsné elfelhősödő szemmel. Bensőséges csönd telepedett közéjük.

Miután a húsból már csak a bunda morzsái maradtak, Kovácsné a gáztűzhelyhez lépett, és fölemelte onnan a gőzölgő gulyáslevest.

– A kedvenced, de vigyázz, még forró – rakta Kovács úr elé. – Ugye szeretsz? – kérdezte aztán somolyogva.

Kovács úrnak fölgörbült a szája.

– Hát persze, hogy szeretlek, életem.