A koszos és szürke Pozsonyi úton ültek ketten a lány ostoba, kanárisárgára mázolt Polski Fiatjában. Már percek óta szótlanul, lehajtott fejjel. Dénes végül felemelte kissé a fejét.
-Zsófi, kérlek!
-Nem megy, te is tudod.
-Miért?
-Mert nem.
-Szeretsz?
-Miért kérdezel hülyeségeket? –csattant fel a lány-nagyon jól tudod, hogy szeretlek!
-Akkor miért?
-Mert nem megy. Ott van Lajos.
Dénes általában meglehetősen decensen ált Lajos említéséhez, de most nem tudta türtőztetni magát.
-Ó, az ördög vigye el Lajost! Mit akarsz vele? Vele akarsz maradni? Jó neked vele?
-Nem tudom. Szeretem.
-Állítólag belém vagy szerelmes! Egyszerűen hagyd ott! Gyere hozzám! Tudod, hogy jó lenne nekünk!
-Egyáltalán nem biztos, hogy jó lenne nekünk együtt. Lajos biztos pont az életemben, benned nem tudok annyira megbízni. Szeret engem és vigyáz rám.
-Én is vigyáznék rád, én szeretlek! Miért nem lehet ezt megérteni?
-Lajos biztos. És nem hagyhatom ott. Nem biztos, hogy kibírná és nem akarhatod, hogy a lelkemen száradjon.
-De ezt meg én nem bírom! -mondta elkeseredetten Dénes- azt akarom, hogy velem légy, mindig!
-Tudod jól, hogy annyit vagyok veled, amennyit csak lehetséges.
-Igen, tudom. Csakhogy utána hazamész Lajoshoz és ki tudja, mit csináltok, amíg én itt rágom a körmeimet egyedül a kihalt lakásban. Beleőrülök ebbe!
-Felesleges féltékenykedned. Annyira keveset érintkezem vele, amennyi csak szükséges ahhoz, hogy ne legyek gyanús. Így is gyanakszik, de legalább bizonyossága nincsen. Nem is érti, mi történik.
-Nekem még az is több az elviselhetőnél. Én szeretlek, értsd meg! Azt akarom, hogy csak az enyém légy! Kérlek, gyere hozzám! Könyörgöm!
-Nem lehet-mondta a lány-, nem tehetem. Talán nem is akarom.
-Jó -mondta Dénes-, akkor befejezzük. Így nem bírom tovább. Nem élhetek életem végéig megcsalatva. Nem érezhetem azt minden este, hogy amíg én egyedül rágom a párna sarkát, ti otthon jól érzitek magatokat.
-Ha ez segít rajtad, fejezzük be- mondta Zsófi.
-Akkor… Isten áldjon- mondta Dénes. Ránézni sem mert a lányra, halántéka majd beszakadt.
Kimászott a kényelmetlen, szűk kocsiból, az éppen eleredő havas esőbe
-Isten veled- szólt utána Zsófi.
Az ócska Polski makrancoskodó ajtaját nem lehetett kulturáltan becsukni, ezért Dénes csak úgy visszakézből rábaszta az ajtót a lányra. Elindult fel a harmadikra, az omladozó, kelkáposztaszagú lépcsőházban. Fel, a csendes, sivár lakásba, ahonnan mostmár mindörökre hiányozni fog a lány. És csalhatatlanul érezte, hogy a nagy büszkeségével, a fenenagy öntudatával, a kicsinyes féltékenységével együtt elmehet ő a tetves, rohadt francba! Vége a világnak!