Sietni kell! Hamarosan lejár a feladat határideje!

Város tésztából?! Ben Hur jelenet?! Ennek a vetélkedőnek az ötletgazdáival valami tényleg nincs úgy, mint az átlagos emberrel kéne. De rettentően lehet élvezni ezeket az agyament feladatokat!

Viszont arra nem emlékszem, hogy ezt a tésztaasztalt mikor vállaltam el. Hogy kerültem ide?... Ja persze, az Anett rángatott ide, hogy „majd mi segítünk nektek” alapon Mellé csempésszen, és aztán valami rejtélyes indokkal eltűnjön.

Szóval most itt ülök Vele, és kenyérkockákat ragasztgatok egy nagy kartonra. Igazán romantikus! Nekem mindegy, csak a színe… vagyis a helyzet lendítsen előre valamit közöttünk! Persze beszélgetünk most is, és ahogy látom nem feszélyezi a társaságom, de a kenyérdarabok csipegetése és a térdelés egészen más helyzet, mint mondjuk sétálni egy csupaszín parkban. Teszem azt.

Nem messze ülünk egymástól. Fordítani kéne a kartonon, itt már nem sok hely maradt. Megfogom a dobozt, és egy üres részét fordítom magam elé. Neki szinte semmi helye nem maradt, sé a kenyerek is itt mellettem vannak. Felnyalábolok egy marékkal, hogy adjak Neki is, de már elkéstem. Kicsit elemelkedik a szőnyegről és közelebb csusszan hozzám. Egészen közel. Apró kis centiméterek választanak csak el minket, ami szinte semmiség. Így is érzem, ahogy apró szikrák pattognak közöttünk. Inkább leteszem a markomból a kockákat közénk, úgy mindkettőnknek könnyebb. Bal tenyeremre támaszkodom, és a karton fölé hajolok, hogy tovább folytassam a munkát.

Nem megy! Már a tenyeremen is érzem azt a bizsergést. Lopva lenézek: egy-két centire az ujjaimtól ott nyugodtak az Övéi. Magamban végiggondolom annak a lehetőségét, hogy megfogom a kezét. Úgy döntök: nem! El akarnám máris rontani?! Nem!

Mégis, ujjaimmal lassan araszolni kezdek felé. Szemem elfordítom, és másik kezemmel tovább pakolgatom a kenyérkockákat, hátha így véletlennek tudom álcázni. Aztán hirtelen beleütközik kezem valamibe. Mintha messzebb lett volna keze, ez a valami mégsem lehet egy élettelen tárgy! Hiszen olyan jó meleg és puha! Megkockáztatok még egy lopott pillantást, és azt látom, hogy mégiscsak elértem az ujjait. Egyszerre indultak el egymás felé kezeink! Önkéntelenül is felnézek rá, és Ő is éppen engem figyel. Elmélyülünk egymás barna lélektükrében, aztán elfordulnak szemeink. De a két kéz még mindig összeér, és így folytatjuk a rakosgatást. Boldog vagyok, boldog, hogy van egy közös kis titkunk, egy kis aprócska lázadásunk.