Én csak ültem és hallgattam az édes csókokat - július huszonhetedikén.
- Elmegyünk Triesztbe!
- Triesztbe?
- Igen oda. Ott kék az Adria és az olyan szép, tudod milyen szép?
- Milyen?
- Mint a szemed.
- Jaj, hagyjad már.
- Majd elmegyünk egy kis olcsó hotelbe, ha megfelel.
- Ó, persze drágám, veled bárhol!
Én is nemrég voltam Triesztben, egész kellemes volt az idő. Az állomáson sok volt a galamb, búgtak összevissza.
- Majd a kikötőben kávézunk egy kis teraszon.
- Ott is csészében adják a kávét?
- Hogy érted?
.csak a virág volt szerintem kevés, meg a kaptató sok.
- Ott is rövid kávét adnak?
- Persze Kicsim! Hiszen az Olaszország, a kávé hazája! Leülünk a kis teraszra szembe egymással, te is fogod a kis csészéd meg én is, és reggel lesz és sós illatú levegő.
- Hogy az milyen jó lesz! Bár mehetnénk már most!
- Nemsoká Életem, nemsoká!
Ott búgtak mögöttem akár a galambok, már ott láttam őket az állomáson.
- Csak az a fránya pénz!
- Aztán - folytatta - lemegyünk fürdeni.
- De ugye nem lesz hideg a víz?
- Pont jó lesz. Megmártózunk uzsonna előtt és után is. Aztán csak pihenünk a parton, nézzük a hajókat, megnézzük a dokkot, de az is lehet hogy csak heverünk, hisz az is olyan jó.
- Bizony.
Bizony. Megfordultam, és néztem őket. Olyan kicsi gerlék. Szürke a tolluk, mégis mozog a csőrük.
Ha látnám innen a szemüket, lehet sokat látnék. Így mindössze két nyugdíjast, ahogy egyik a másikba, másik az egyikbe karol. Mosolyognak, és ahogy elfordulok már hallom is a tenger ízű csókokat.