Régi ismerősök voltak. Péter még húsz évesen volt munkatársa Adélnak. Egy irodában dolgoztak akkor fiatalon két kerek esztendőt. Nagyon mély barátság volt az övék, de szerelemről szó sem volt. Aztán messze szólította őket az élet egymástól. Több mint húsz évig nem találkoztak. Majd, egy májusi napon, összefutottak a városban. Köszöntek egymásnak puszi- puszi. Alig akartak hinni a szemüknek. Habár mindkettőjük arcára rovátkákat varázsolt az idő, mégis nyugtatták egymást: ó te semmit nem változtál. Betértek egy kávézóba. A gőzölgő tea mellett csupán tíz perc jutott egymásra, hogy elmeséljék ki miként. Adél főállású anya lett, három égető kisfiúval. Mint mondja: jól meg van a férjével. Péterből orvos lett, most negyven évesen nősült kislánya hét éves. A kávézóból kijövet telefonszámot cseréltek. Örültek, hogy találkoztak.

Teltek a napok, hetek. Péter nem hívta Adélt. Ezért ő sem hívta Pétert. Talán félt, hogy mitől azt persze nem tudta saját magának sem megmagyarázni.

Aztán újból találkoztak…

Ekkor már Péter vakmerő és hódító volt. Sétáltak a város egyik rügyező fákkal teli ligetébe. Az eget szivárvány ölelte. Péter átölelte Adélt, akit egy jóleső bizsergés vett hatalmába. Ilyen égető vágyat régen érzett. Teste mindenegyes porcikája beleremegett. Főleg amikor a férfi borostás ajkával a nyakát puszilgatta, de olyan gyengéden puhán, hogy elöntötte a jóleső boldog forróság. Péter szemében látta magát húszévesen és olyan vágyakozást észlelt, mint akit most csókoltak meg először. A kép halványult de a lelke tombolt, mintha tenger móraljása súgott volna fülében. Szíve annyira kalimpált, mintha ki akarna szabadulni a testéből.

Ekkor Adél kinyitotta a szemét és látta félhomályban, hogy mellette mélyen szundikál a férje…