kígyó mindig is féltem a kígyóktól mért van az szeretni tudom akik büntetnek nyomorítanak megaláznak akik gyengék erősek idomtalanok embertelenek mosolygósak gerinctelenek zavartak s mind is olyan emberi együtt összefolyik tiszta olyan zavaros mit szeretek olyan nagyon magamban hogy a hang már ami távol nem az enyém magamra maradtam tömeg belőlem nőni kiszorít húz mézesmadzag és én követem az csavarodik rácsavarodom aztán csak szívnak vissza mennék de nyoma sincs kötélnek arcok föntről hahotáznak bor ömlik csurog de nem ér le földre megáll félúton levegőben pamacsok véresek élő hús cafatokban combokon vegyülve ragadva rongyok csontok minden nyitott test sínekben fent is lent bűz valami idegen szag nem lehetett közel fertőző emlékszem mondták fertőző le kellett guggolnom fogyott az erő nem tudom elájultam vagy csak pillanat emelkedni furcsa hogy az ember akkor tud csak emelkedni mikor támogatják milyen sok támogató milyen sok mosoly könnyű így milyen könny arcok hogy a testem sem enyém sebeim se nincs az a szó mi jönne mennyi erő mondanám ne félj aztán vége nincs sok szem fül se taps az is megrendezve még csavarna nyakamon kifelé de már nem vagyok hangom sem más valaki odafenn odalenn mozdulni kéne a botok pedig hányszor végigmentem már behunyva is azok a régi álmok mikor folyton emelkedtem repültem most milyen könnyű hogy nincs teher rajtam minden pille szabad lettem a rózsaszín a hús az üveghegyeken túl sok fény elvenni emlék amikor ma arcomra árnyék érdekes milyen rég voltál te is hogy csak utólag jut eszembe amikor elengedtelek fenn tekeredik korona lépcső amerre mennék kilincs magától enged csak botorkálok mindenről lekések lemondva érkezések ébredések hetek óta nincs test lélek se van hogy mozdulni enni se ébren aludni se írni szenvedni mennyi év csak dolgozni álmodni hogy szeretni is hány nap míg aztán minden kialszik egy fújás túl érkezik a kacagás csak beszélek,

földön nyugodt ölelés ha fázom még karjában aludni.