Boldogan szaladt fel a lépcsőn, a harmadik emeletig. Igen, szereti őt. Most már egészen bizonyos. Nem szóltak ugyan egymáshoz, de ahogy nézett.

Bár nem mert egyenesen arcába, mégis tudta. Majd holnap. Újra láthatja.
Ezek a képek bolyongtak benne, amíg az ajtóhoz ért. Zsebében automatikusan kulcsa után nyúlt, mikor keze apró halomra tévedt. Megsimogatta a kis dobozt zsebében, és mosolygott.
Igen. Ezt fogom odaadni.

Anna soha nem hitte volna, ilyen nehéz az ajtókilincset megfogni.

A valóság az, hogy semmire nem volt alkalmas.

Mindig lépcsőket rajzolt, amik fel.. mindig csak felfele vezettek. Fények, sok ember között. Zene, sötét, gyertyafény. Terített asztal alatt kuporgott, és időnként felnézett, de csak az asztal tetejéig, újabb szalvétára. Azokat is mind teletöltötte. És ő csak ment, mindig fel azon a lépcsőn. Végén határozott mozdulattal összest szemétbe dobta.

A zene? Arcok? Azok a fények zavarták? Vagy csak ő volt saját útjában.

Senkik és semmik vagytok – mondta az anya szórakozottan, majd természetes mozdulattal egykedvűen öntözgette virágait. Annyira őszintén jött ki belőle, hogy maga is csak később vette észre. Évek múlva. Amikor a lány felidézte.

Ahogy nézett ki az ablakon, anyja és apja ott állt. Nem tudta visszatartani. Eltorzult arccal fordította el fejét, szégyellte az utasok előtt. De a könnyek nem akartak megállni. Görcsösen felzokogott, amikor anyja arca is eltorzult. Összeszorított szájjal tartotta vissza. Apja átkarolta, és csak nézték. Továbbra is elfordult zavarában, de az utasok láttán megrémült, aztán inkább vissza. A szemek továbbra is mereven néztek. Majd a busz elindult.

Mindörökké angyal – súgta egy hang, és szerelme jutott eszébe.