Gyönyörű volt, ahogy a folyosón azzal a szomorú szemével áthajolt a téren. Nem láttam egyenesen vagy felfele biccentve fejét, mindig csak lehajtva. Jobban vagy csak épphogy. Hosszú, kicsit göndör, borzas haja egészen szűkre engedte szemeit azokban a szabályos, négyszögletű barna foltokban. Előbb csak fáradtnak tűnt, aztán más. Valami egészen különös. Volt hogy gondoltam rá, mitől lehet egy lánynak ilyenje. De aztán annyira illett az archoz, hogy nem firtattam. Később már egészen kitisztult, alig látszott a folt, és én kerestem.

Haja lazán pihent vállán, látszólag úgy mintha nem gondozná. De azaz érzésem, titokban vigyáz az aszimmetriára. Vagy inkább csak szép az a sötétség benne.

Nem volt kisugárzása szemeinek, mégis hatott. Tompa, fénytelen arc a barna foltokkal. Benne kopott, régi tárgyak, könyvek. Könny ami nem látszik, álmosság ami elmossa a figyelmet a lustaságról. Macskaszerű vonások, fény ami csak benn. Nem is hátizsák, nem is tarisznya amit hord. Más mint ami én, ahogy én látom, amikor csillagok, s a szemek visszanéznek. Vagy egészen vörös, ami belülről. Ma már nem bújok csillogásom mögé, hatni engedem a fényt.

Mosolyog.

Ismertem? Megismert? Pontosan tudom, nem fogom megkérdezni.