Viki rosszkedvűen bámulta a zene ritmusára hullámzó tömeget. Ez volt az első sulibálja. Jutkán és rajta kívül minden osztálytársnője táncolt. Feszengett. Hol a haját rendezgette, hol meg a szoknyáját próbálta lejjebb huzigálni. Ne rángasd már, tök jó lábad van, szólt rá barátnője. Nem is azért rángatom, csak ideges vagyok, felelte. Hirtelen megmerevedett. Két fiú sétált el előttük. Végigmérték a lányokat, aztán érdektelenül továbbmentek. Viki elvörösödött, tenyerét elöntötte a veríték. Mindig ez történt cikis helyzetekben. Mintha az izzadtsággal maradék önbizalma is kifolyt volna a tenyerén keresztül. Jutkára pillantott. Gáz, mondta kínos vigyorral. Nem kellett volna eljönnöm. Azt hiszem, hazamegyek, nem akarok tovább égni. Te maradsz? Mielőtt Jutka válaszolt volna, a zenekar rövid szünetet jelentett be.

Tök jó számokat játszanak, csapódott hozzájuk lihegve az osztály üdvöskéje, a szőke Evelin. Egy tizenegyedikessel ráztam. Nahát, nézett rá Jutka őszinte csodálattal, egy tizenegyedikes? Az nem semmi. Én Rolanddal voltam, dicsekedett a modellkedő Xénia. Hú, de állat, rajongott Jutka. Roland csúcs. És ti, táncoltatok, kérdezte Vikit Evelin. Nem volt kedvünk, felelte a lány megalázottan. Ugyan, ne játszd az agyadat, gonoszkodott Evelin. Ti még a kilencedikeseknek is gázosak vagytok. Lerí rólatok a sóherség. Semmi dög, semmi smink, csupa olcsó gönc, miegymás. Az lenne csoda, ha bárkiben is megmozdulna a hormon, ha meglát benneteket. Jutka szégyenkezve nézett végig magán. Viki felcsattant. Még épphogy elmúltam tizennégy. Nem öltözöm ribancnak, csak, hogy táncba vigyenek. Ne is törődjünk vele, nevetett Xénia hisztérikusan Evelin ráncba szaladó homloka láttán. Majd megreped az irigységtől. Itt szobroznak szégyenszemre, míg mi jól szórakozunk. Én a helyükben már rég megpattantam volna. Dögölj meg, vont vállat Viki, és elhatározta, hogy most már azért sem megy haza.

A zenekar közben újra felállt. Az üres teret gyorsan benépesítették a táncosok. Hol vannak már a fiúk, nyafogott türelmetlenül Evelin. Ott ni, kiáltott fel Jutka diadalmasan. Mindkét fiú táncolt. Nahát, mosolyodott el Viki, úgy látszik, az ő hormonjuk sem tőletek indult be. Gyere Jutka, igyunk egy kólát! Barátnője nem válaszolt, mereven bámult előre. Mindnyájan követték a tekintetét. Egy fiú tartott feléjük. Ez a klassz srác hozzánk jön, suttogta Jutka. Nyugi, nem mi érdekeljük, hanem a barbik, mondta Viki, de a fiú akkor már ott állt előttük. A lányok izgatottan helyezkedtek. Viki a cipőjét vizslatta. Nem gondolta, hogy bármi köze lehetne egy ilyen sráchoz. „Jössz?”, hallatszott a fiú hangja. Kínos csönd állt be. Jutka oldalba bökte barátnőjét. Mi van, mit bökdösöl? Hozzád beszél, felfogtad? Az nem lehet, biztos tévedsz. „Akkor most jössz, vagy nem?”, kérdezte újra a fiú. Viki fölnézett. Tényleg jó srác. Nem lehet igaz. Eddig az volt a legnagyobb szerencséje, hogy ugyanazon a napon látott egy kéményseprőt, egy betört ablakot, és egy szemüveges embert. Most meg megütötte volna a főnyereményt? Képtelenség. „Én?”, kérdezte. A zenekar közben új dalba kezdett. Egy régi Beatles számot játszottak, az O, Darlingot. A táncolók párokba simulva ringatóztak.

Persze, hogy te, mondta a fiú, és a két nagymenő értetlen pillantásától kísérve, kézen fogva maga után húzta a tömegbe. Tetszel, mondta, és megsimogatta a lány hosszú haját. Ettől kezdve Viki számára minden olyan volt, mint egy édes, hihetetlenül szép álom.