A vonat lassan haladt. A lány nézte az elsuhanó tájat, és önkéntelenül elmosolyodott. Ez önmagában nem lenne nagy dolog, de ismerve őt, mégis az. Bár ekkoriban már kezdte elengedni azt a rossz beidegződését, hogy adjon idegenek véleményére, mégis zavarta volna, ha látják, hogy egymagában ül és mosolyog, mintha elment volna az esze. Igen, ugyanis ha valaki valami véletlen folytán így tesz, és gyorsan megnézi mások reakcióit, azok arról árulkodnak, hogy márpedig egyedül mosolyogni korántsem természetes dolog. Sőt, felettébb „furcsa” viselkedés. De ő mégis így tett anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy „furcsán” viselkedik. Eszébe jutott, amikor először találkoztak. Szépnek találta. Pedig egészen addig azt gondolta, hogy szép lehet egy fa, egy festmény, egy tó, az ég, amikor megszínezi a Nap játékos módon, sőt egy nő is lehet szép vagy egy gyerek, de egy FÉRFI nem lehet szép. Ez túl férfiatlan lenne. Jóképű, helyes, sármos, igen ezeket a jelzőket használhatjuk. Mégis mikor meglátta, ez volt az első gondolata, anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy ezzel saját elméletét döfi hátba. Magas volt, szép testalkatú, szabályos arcú, sötét hajú, barna szemű. Kék inget viselt, és átsuhant a tekintete az övét teljes mértékben figyelmen kívül hagyva.
Később, mikor már munkatársak voltak, megélték a munkatársi viszony minden örömét –bánatát. Már túl voltak sok nevetésen, bosszankodáson, közös sétákon. Akkoriban minden zűrös volt. Az évszakok, a napszakok, a percek úgy suhantak el mellette halkan, óvatosan mintha félnék átölelni őt, rettegve a következményektől. Mire feleszmélt már túl volt a férfival való közös munka nagy részén, egyszer már szakítottak, és újra kezdődtek a közös séták, közös nevetések. Együtt éltek, amikor már minden olyan természetes volt. Túl természetes volt, hogy este a férfi mindig elaludt és folyton veszekedtek. Ezek a dolgok hétköznapivá váltak, beépültek az életükbe, és ők féltek elválni a megszokottól. Tele voltak a másiknak nem tetsző tulajdonságokkal, mégis szerették egymást a maguk módján, olyan módon, amit nem lehet nagyon megmagyarázni. Mélyebb dolgokba nem érdemes belemenni, hiszen kapcsolatuk színtere a felszín volt. Miután kellőképpen megszenvedték, amit kellett, szakítottak, de nem tudtak elválni egymástól. Sokáig egymás támaszai voltak, és közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Őszinte szeretet feszült közöttük, amikor beszéltek egymással, és őszintén ölelték meg egymást, ha találkoztak vagy búcsúztak. Elnézték egymás rossznak vélt tulajdonságait. Ami addig hatalmas problémának bizonyult, azt akkorra egy legyintéssel elintézték. Ekkor már megbocsátotta a férfinek a másik lány iránt érzett szerelmét, az akaratlanul bántó szavakat, és minden egyszerűvé vált, és átláthatóvá. Ekkoriban történt, hogy bár már háttal ültek egymásnak, de mégis egymásnak dőlve, és végre elengedték démonaikat.
