Csöndes, kissé szeles, de egyébként gyönyörű ősz volt. Falevelek sziporkáztak a fákról a földig, az óriások pedig siratták elhullajtott színeiket, így siratlak most én is Téged.

Emlékszem ősz volt, mikor először találkoztunk, Te már akkor is imádtad ezt a csodás színkavalkádot, a fákon át-át szökdöső napfényt, a változást, gyönyörű voltál és boldog.

Most is ilyen szép ősz van, most is van rengeteg falevél, de már semmi sem olyan, mint rég. A világ akkoriban csak forgott és forgott velünk, olyan volt, mintha mi is falevelek lennénk és hullanánk le a fáról, hogy aztán a földre lágyan lesimulva egyenlőek legyünk a talajjal, eggyé váljunk vele, hogy aztán táplálhassuk az egykor nekünk helyet adó fa gyökerét. Olyan csodás és álomszerű volt minden, mindennek volt értelme, mindennek volt íze, szaga, mindennek volt egy szava, egy verse, egy gondolata, egy dala. Tényleg emlékszel még a mi dalunkra? Emlékszel?

Nem is kellett, hogy halljuk, csak egymásra néztünk és láttuk a másik szemében, hogy belül már szól is a dalunk és csak a tekinteteink táncoltak, mi pedig röhögtünk azon a sok emberen, akik csak úgy zsongtak körülöttünk és nem hallhatták, nem érezhették azt, amit mi, mert őket nem engedtük be ebbe a varázsba……..mert ez csak a mi színes-pompás falevelünk volt, amit csak úgy lágyan lökdösött ide-oda a szél, és csak mi éltünk rajta és színesek voltunk, és eggyé váltunk.

És a versekre emlékszel, amiket Te írtál nekem? Buzgón, mint egy gyermek, alig vártad, hogy megérkezzem a munkából este és amint beléptem az ajtón, márt vetted is le rólam a kabátot, tetted le a táskám a helyére és finoman vezettél be a szobába, ültettél le az ágyra és olvastad nekem a verset, őszinte voltál, mint egy első szó, amit az ember hírtelen mond ki, őszinte, mint egy szerelmes nő.

És a szeretkezéseink? Amikor egybeforrtunk, mint két egymás mellett nevelkedő ostorfűz, elválaszthatatlanul úgy, hogy szinte néha már fájt, fájt ez a földöntúli összhang és csak nevettünk perceken át, meztelenül feküdve egymás mellett az ágyban.

És az a nap?, az az átkozott nap, arra emlékszel?

Én alig. Csak a veszekedésre, aztán a telefonra és arra, hogy majdnem belehaltam a fájdalomba.

Nem is tudom min kaphattuk így össze, hogy annyira hírtelen elszaladtál……..bár nagyon hallgatag voltál az utóbbi időben, de ha szóltál volna én segítettem volna, együtt átvészeltük volna. Az orvostól tudom, ő mondta, hogy a gyermekünk szíve dobogott Benned, egy kis élet kettőnkből, és azt is mondta az orvos, hogy elment a baba……..már tudom, hogy ezért voltál ennyire ingerült, ezért pihent a fájdalom az arcodon és ezért történt minden.

A mentősök azt mondták, nem fogod túlélni, egy fának mentél neki és mire kiértek, tucatnyi falevél borította a kocsit és Téged is.

Megszűntem létezni, ott a helyszínen, olyan élettelen és gyámoltalan voltál, mint egy falevél……..

Az első év nagyon nehéz volt, Nélküled, csak kóboroltam, lebegtem ide-oda a világban, reggelente hiányzott az a leheletnyi búcsúcsók, amit útravalóul kaptam Tőled, és hiányzik az a szenvedélyes tekinteted, a tested minden hajlata, a nevetésed, halk lépteid éjjel a padlón, mikor nem akarsz engem felébreszteni, tudod, amikor cigarettázni lopódzol ki……..tudod

Ő nem olyan, mint Te, ő csendesebb, rendszeretőbb, és sokkal evilágibb, nem érti a faleveleket, a verseket, még közös zenénk sincs, de szeret engem és, hát talán én is őt, szóval összeköltözöm vele, de nem dobom ki a cuccaidat és ő sem érhet hozzá semmihez, ami a Tied és soha nem fogom úgy szeretni, mint Téged……..képzeld tegnap csupa falevél volt az erkély és ő lesöpörte……..

Mennem kell, holnap eljövök ismét, hozok zenét is!

Azt mondja az orvos, hogy pár hét múlva lekapcsolnak a gépekről, azt mondják nincs értelme……..

Elfáradt a szeled, lassan letesz Téged, a gyönyörű bordópiros falevelet, aki belül még mindig azt a dalt dúdolja, még mindig azokat a sorokat ismételgeti magában……..az idők végezetéig ……..