Mások nyaralni járnak erre, a Jón-tengerhez. A Nő dolgozni érkezett. Az egyetem egy tanyán rendezett be szállást. Eukaliptuszok, néhány lapos, termetes kaktusz. Meseszép virágok, sok a szamóca. Kétemeletes, egyszerű meszelt ház, vaságyak. Amikor beindul a szezon, tucatnyian is laknak a zsúfolt szobákban, terepi munkások, diákok. De most csak ő meg az Angol, a ház két átellenes szobájában. Kesebajszú, hallgatag fiatalember. A doktorátusán dolgozik. Nem tolakodó, kicsit bamba. Nemsokára kiderül, hogy ilyenkor másnapos. De a nagy házban nem nehéz elkerülni. Sorjáznak rendre a nyugodt, nyári esték. Egy-egy ismeretlen madár rikkant.

Egyik éjjel a Nő ütemes zajra riad. Döngés, tángálás, fojtott, hörgő férfineszek. Harmadik lakóról eddig nem tudott. Szíve a torkában dobol. Keverednek a külső és belső organikus hangok. A félelem és kíváncsiság a résnyire nyitott konyhaajtó felé hajtja. Amikor beles, földbe gyökerezik a lába: az Angol a lerobbant, zsíros gáztűzhelyre borulva görcsösen öleli azt. Csípőjével önfeledten nagyokat taszít rajta, közben behúnyt szemmel, torokhangon nyöszörög. Elég volt. A Nő már a szobájában van, a kulcsot is ráfordította. Kétszer.

— Perverz, részeg állat — gondolja felzaklatva. Egy szék támlájával még belülről felpeckeli a kilincset, mielőtt aludni próbálna. Nem megy. Csak nem féltékeny? Elvégre rajtakapta az Angolt a sparhelttal. Eddig fel sem tűnt, hogy férfi...

Bágyadt a hirtelen támadt mediterrán reggel, forró nap ígérkezik. Reggelinél nem néznek egymásra. Áll a levegő. Magyar ember nem beszél evés közben, gondolja a Nő. Az Angol mormolgat, de inkább csak magának. Egyáltalán nem mentegetőzik. — Az a rohadék játékautomata. Elnyelte éjjel az utolsó garasomat is. Sehogysem tudtam kirázni belőle... Egyébként... nem te hoztál haza?