A lány meredt szemekkel bámulta a monitort. A hátát egyenesen tartotta, keze lazán az ölében pihent. Hitetlenkedve nézte az üzeneteit.

- Nem írt. - suttogta . Ma sem írt. Vajon miért?

A tekintete lassan elhomályosult. Úgy érezte, mintha valami sűrű szövésű fátyol választotta volna el a szobától. Már nem látott mást, csak az ő arcát. Ahogyan a világítóan kék szemeivel ránéz.

Beszél. Valamiért szomorú. És dühös. Nem érti, mit mond. Ő akkor is csak egyet akart, azt, hogy ölelje át, s ne veszekedjenek. De nem szólt. Hagyta elmenni.

És most itt ül és vár. Közben érezte, hogy megállíthatatlanul elindul a vízfolyás a szeméből. Hangtalanul sírt. A szemei vöröslő, duzzadt kis halmokká változtak. Olyan bizonytalansággal fordította a fejét az ablak felé, mintha a beszűrődő fénytől várna tanácsot.

- Miért nem ír? Az nem lehet, hogy soha többé ne kapjon tőle levelet! Az nem lehet, hogy soha többé ne találkozzanak, soha többé ne érinthesse meg!

Kezeit ökölbe szorítva csapta oda az asztalra, majd fejével erőtlenül ráborult a billentyűzetre. Lassan, bizonytalanul kezdett el remegni a teste, majd egyre erősebben. Végül üvöltő zokogás rázta az egész lányt.

Aztán csend lett. Tökéletes csend.

- Igen, én írok neki. Megírom, hogy hiányzik, azt hogy nem értem, mi történt. De mi nem hagyhatjuk el egymást, mert szeretem.

- Hallod? Szeretlek!

Felkapta a fejét, szívében az új reménnyel püfölni kezdte a billentyűket. A monitor fehérségét lassan betöltötte a karakterek feketesége. A lány könnyáztatott arcát elöntötte a mosoly. Hisz neki írt! Neki, akit a világon a legjobban szeretett. Hangosan olvasta a sorokat. Minden egyes szó tele volt reménnyel és szerelemmel. A végére ért.

Lassan felnézett, majd érezte, hogy elkapja a szívét valami furcsán facsaró fájdalom.

- Ő ment el. Miért nem ír? Létezik, hogy már nem szeret? - kongtak tompán a fejében a kérdések.

A szeme égett, szárazon, forrón. Majd mielőtt még végérvényesen elborította volna a látását a jótékony ködfátyol, erőtlen kezét a delete gombhoz közelítette. Halkan nagyot sóhajtott, és a mutató ujjával erősen rábökött. Torkából artikulálatlan, állati üvöltés tört elő. Szemei soha nem látott mértékben ontották a könnyeiket.

Besötétedett. A lány lassan felemelte a fejét, tekintetét a monitorra szegezte.

- Nem írt. - suttogta.

De továbbra is úgy ült a gép előtt, mintha odaragasztották volna. Nem mozdult. Várt.

Várta a választ az el nem küldött levelére.