Meghalni, meghalni, meghalni- suttogta bele a párnájába Zalai. Megint az éjszaka legsötétebb órájában ébredt és megint nem tudott elaludni, hiába vetette be az összes megszokott trükköt. Hiába fonta karba a kezét fektében, hiába támasztotta homlokát a kanapé támlájához, hiába csukta le szorosan a szemeit, nem használt semmi. Még szerencse, hogy lassan két éve kint aludt a nappaliban, a sarokgarnitúrán, így éjszakai forgolódásával nem zavart senkit, csak saját magát. Hallgatta az ikeás falióra egyenetlen ketyegését. A sötétben is lehetett tudni, hogy hogyan telik a perc, tudniillik a másodpercmutató lefelé gyorsabban tette meg az utat, mint felfelé haladtában, így változott a ketyegés sűrűsége is. Egyszerűen meg kéne halni- gondolta Zalai, ha csak egy hétre is! Utána Isten bizony visszaállna a sorba, a többi hülye közé, de legalább egy hét halál járna neki.
Végül morogva meggyújtotta a kislámpát, és a szemüvege után kotorászott az üveg dohányzóasztalon. Amikor megvolt, és az orrára illesztette, ismét lekapcsolta a lámpát, nehogy egy csepp fénysugár valahogy mégis felzavarja a többieket. Nem akart most magyarázkodni, hogy miért van ébren. Az erkélyen elszívott egy cigarettát, majd beslattyogott a dolgozószobába, és a szokott mozdulattal bekapcsolta a számítógépet. Ismerős búgással, zakatolással kelt életre a lemezmeghajtó, éledt a képernyő, feltűnt az összes ikon, jelezve, hogy a masina munkára kész, akár hajnalig is szörfözhetne a világhálón, de Zalait most nem érdekelte az információs szupersztráda. Mindössze egy dologért kapcsolta be a gépet, hogy ötvenezredszerre is elolvassa Alma utolsó levelét, melyben a szakításukat konstatálja. Teljesen felesleges volt az egész cselekvéssor. A levél mindössze három sor volt, és már a harmadik olvasás után fejből tudta az egészet, de valamiért mégis mindig elindította a levelezőprogramot. Ki tudja? Talán egy visszavonó levélre várt.
És még mindig csak fél három volt. Visszafeküdni semmi értelme, ezt már tudta tapasztalatból. Kibattyogott a konyhába, és főzött egy kávét magának. Jó erőset, sok tejjel, kevés cukorral, nagy bögrébe, és újra az erkély felé vette az irányt, mert a kávéhoz cigi is dukált. Zuhany, öltözés, és már zárta is maga mögött az ajtót. Az Opel hűségesen indult, hamar bemelegedett. Át a hídon, ki Kőbánya felé, Maglódi út, és már fékezett is a temető előtt.
Négy óra múlt néhány perccel. A környék kihalt volt, de Zalai tudta, hogy a virágosok már itt vannak ilyenkor, csak a hátsó ajtón kell zörgetni. Jól emlékezett a kerítésen tátongó lukra is, amin olyan kényelmesen sétált be, hogy a főkapun sem lett volna különb. Nem félt a temetőben, mitől is félt volna? Zalait egyrészt sosem viszolyogtatta igazán a túlsó part, másrészt mitől félne, akinek annyi kedves rokona, ismerőse nyugszik itt? A változatosság kedvéért ma jobb kéz felől kezdte meg a kört. Először Csibra Árpihoz ment, kedves, régi barátjához, aki két méteres magasságához százharminc kiló volt, aki ugyanúgy falta a töltött káposztát, mint a lányokat, akinek oldalvizén Zalai is jól elkavargászott sokáig. Árpi egy szép napon arra ébredt, hogy nem képes beszélni. Két nap múlva már operálták a fejét, két hónap múlva meg is halt. Zalai odaérve letette a szál szegfűt, és letörölgette Árpi sírkövén az évszámokat (1969-2003), mintegy vezekelve azért, hogy egyszer sem volt képes bemenni a kórházba barátjához.
Árpi sírja után Zalai Robi bácsihoz ment. Robi bácsi volt az ő majdnem apósa, akinek Eszter lánya ugyan nem volt hajlandó hozzámenni Zalaihoz, de a majdnem após-majdnem vő státusz megmaradt. Így, hogy Robi bácsi meghalt, most már meg is marad örökre, halottól ugyanis nem lehet elhidegülni, összeveszni vele még kevésbé.
Most főleg rokonok következtek. Zalai suszter nagyapja, akihez még Debrecenből is jártak a tapasztalt kuncsaftok gyógycipőért. Bölcs és fürge öreganyja, akinek még nyolcvanhat éves korában is csak úgy repkedtek a fánkok a keze alól, és persze Mancika, apai pótnagyanyja, aki háztartási alkalmazottból lett rokon. Az utolsó szál virágot szokás szerint apjának fiatalon elhunyt nővére kapta, akivel Zalai sosem találkozhatott, de annyit hallott róla, hogy ez nem is számított.
Már erősen világosodott, mikor Zalai kifelé indult a temetőből. Talán zajt csapott a sóderrel felszórt úton, talán meglátták a növekvő világosságnál, elég az hozzá, hogy hirtelen két fekete dzsekis, megtermett figura termett Zalai előtt.
-Hát maga meg mi a francot keres itt ilyenkor?- ripakodott rá a magasabbik biztonsági őr.
-Kérem, én idevaló vagyok.- Felelt csendesen Zalai, majd a két tagbaszakadt között ellépve folytatta útját.