Egy ladik ringatózik a Duna fodrain. Benne pislog az elmúló csendes öregharcossal a magány. A hullámok néha felcsapnak, mint egykori ifjú vágyai. Aztán lecsitulnak s a ladik halkan tova repíti elmúló álmait. Minden sodrás egy emlék, egy gyönyörű szerelemé, egy ellopott csóké, egy titkos ölelésé, egy hosszú feketehajú lányé, szenvedélyé, csalódásé. Ahogy peregnek a habok, úgy sodorják el a sok átélt meghitt és könnyes pillanatot. Már csak az idő táncol és játszik vele. Ez lett a fegyvere. Nincs csata, küzdelem, nem kell győzelem, újabb szerelem, könnyes csalódás, vívódó át nem aludt éjszakák. A ladikban nyugalomra inti a sátoros harcos vagányt a csend lágy meleg lehelete. Nem kell a tombolás, nem kell a hangos zene, se az üzenete. Ám a békák nászzenéje mégis szikrát pattint szíve legmélyébe. De a gólya gyors repte megijeszti, a szikra kialszik hamar, gyorsan ám mégis szelíden. S lelkében megint békére lel. Marad az elégett gyertyafoszlány, kihalt a láng, nem kellenek titkok, illúziók a záporkönnyes viharok sem a romantikus éjszakák. Csak sodródik a ladik, lassan himbálózik, s megint az álomkergető idővel játszik. A természet nem hazudik, ez élteti a hajóst. Hideg télből mindig tavasz lesz. A fák susognak a végtelen csendben. A ladik tovább halad a harcos megpihen. Szárazon süti a nap az élet ráncaival küzdő bánatot, mert már nem hisz csodákban, a véletlenben, csak a sors beletörődésébe, hogy hamarosan végleg partra ér. Ahol nincs fájdalom, emlék, nincs harc, s nem kell éltető remény. Csak békés nyugalom, egyedül a ladikban, kikötni egy szigetre, ami sosem létezett, de hitt benne, kereste szüntelen, ám az idő csak a végtelenbe vezette. Egy kutyaugatás a messzi távolból. A gyermekkor szép emléke. Igen, szeretni tudta, a kidobott hite vesztett ebet, az érdek nélküli hűséges társat. Megint egy gólya szeli át a levegőt. Nem kedveli őket, nagyok és hangosak kelepelnek és megzavarják a magányos szépséget a lelkében nyugvó békés harmóniát. A kacsák enyelegnek szárnyukat kivetve. Megint felelevenedik ifjúsága. Kalandos sátorozások, ölelgetések, csókos szenvedélyek. De tudja tovatűnt elszaladt a kicsapongó élet. Nem kell a szenvedély. Csak béke csend és nyugalom igen itt a Dunán egyedül, szabadon, senki mással. A zöld levelek suttogása a naplemente csodálata, ez maradt neki. Nem gondol senkire ő a víz sodrásának lett a rabja, ezt választotta társul. Már nem hisz a hulló csillagokban, s nem remél semmit, sem magától, sem mástól. Madárdal, korai kikelet, és a természet öleli át vénnek hitt, ám belül, legbelül, mégis titkon ábrándozó tiszta lelkét. S a ladik lassan tovább halad az idővel. úszik a vízen, nincs zajos motor, mely irányítaná, mégis boldogságra talál, a vándor, akkor is, ha saját magánya a társ.

Utazz örök vándor! Kísérjen utadon, csend, béke, nyugalom, szeretet. Isten Veled!