Van az úgy, hogy az élet akkor sodorja elénk a legvonzóbb lehetőségeket, amikor legkevésbé számítunk, vagy vágyunk rá. Talán néha álmodunk róla, lelkünk legmélyebb zugában dédelgetünk titkos kívánságokat, ízlelgetjük, milyen is lenne, ha egyszer megtörténne, de ettől tovább nem engedjük kalandozni képzeletünket.
Így volt ezzel Éva is, de a harmadik Martini után beindult a fantáziája, ahogy Zoli széles, izmos hátát bámulta a teraszról. A balatoni továbbképzés záróakkordjaként partit szerveztek a résztvevők számára, hogy jobban megismerjék egymást. Legtöbben itt, a tréningen találkoztak először. Már az első percben kiszúrta magának Zolit. Az a fajta férfi volt, aki egyetlen mosolyával képes meghódítani egy nőt. Intelligens, udvarias, ápolt, mindig vidám és közvetlen. Minden hátsó gondolat nélkül, magában csak álompasinak hívta. Valamilyen rejtélyes okból Zoli is első látásra megkedvelte őt. Mindkettőjük számára természetesnek tűnt, hogy egymás mellett ülnek az előadásokon, és az étkezések alatt is. Volt köztük valami megmagyarázhatatlan, szinte tapintható összhang. Szabad idejükben többször is tettek együtt nagy sétákat a városban, vagy a tó partján, s meséltek egymásnak az életükről. Mindketten boldog házasságban éltek, gyermekeket neveltek, szerették a munkájukat. Sok közös vonással rendelkeztek, ami még inkább elmélyítette a köztük kialakuló barátságot.
Éva nem tudta, nem is akarta levenni a szemét Zoli hátáról, tarkójáról. A férfi, mintha megérezte volna, hátrafordult, és rámosolygott. Éva testét tüzes hullámok öntötték el. Biztosan a Martini, győzködte magát. Valójában nagyon jól tudta, hogy nem az ital az oka. Szerette a férjét, bűntudatot érzett, mégis egyre jobban vágyott Zolira. Ez az utolsó éjszakánk itt, ha valaminek történnie kell, annak most van itt az ideje, gondolta. Visszamosolygott, poharát játékosan megemelte. A férfi elkomolyodott, és újra hátat fordított. Ezt jól elrontottam, bizonytalanodott el Éva. A korlátba kapaszkodva a sötét parkba fúrta tekintetét. A part felől zeneszót, vidám hangokat sodort felé a szél. Nem hallott lépteket; váratlanul érte a tarkóját szinte égető lehelet. Szia, suttogta Zoli a fülébe, amikor hátulról átölelte. Szorosan a nőhöz simult, végigcsókolta a nyakán égnek meredő apró pihéket. Évát elragadta a szenvedély, megpördült a férfi karjaiban, nyakát átfonva valósággal beleolvadt testével a testébe. Vad csókolózásba bonyolódtak, mint két harcos a küzdőtéren, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Hosszú idő után váltak szét, levegőért kapkodva. Éva már nem törődött semmivel, bűntudata könnyű hajnali ködként foszlott szét. Őrülten kívánta a szexet. Zoli megragadta a fenekét, magához húzta. Akarod, hogy megdugjalak?
Mintha a kezében roppantott volna össze egy finom metszésű kristálypoharat, Éva vágya úgy hullott szilánkjaira a férfi ölelésében, hogy aztán kiperegjen mohó markából, csillámai elfolyjanak a semmibe. A lobogás egy pillanat alatt semmivé vált, a varázslat elillant, a nő kijózanodott. Köszönöm, dadogta már a tó felé szaladva, köszönöm, suttogta tovább a hűs esti szél.
Van az úgy, hogy az élet akkor sodorja elénk a legvonzóbb lehetőségeket, amikor legkevésbé számítunk, vagy vágyunk rá. Talán néha álmodunk róla, lelkünk legmélyebb zugában dédelgetünk titkos kívánságokat, ízlelgetjük, milyen is lenne, ha egyszer megtörténne, de ettől tovább nem engedjük kalandozni képzeletünket.
