Aznap esett a hó. Egész nap kinn voltunk a Klisszán és szánkóztunk. Nem kellett a meleg tea sem a termoszból, csak csúsztunk, csúsztunk önfeledten, mint a gyerekek. Már alkonyodott, amikor Anna szólt, hogy este szerb táncház lesz, menjünk. Halászék játszanak és az mindig remek. „Ott lesz Krisztifor is!” - kiáltotta utánunk, mellesleg.

Otthon a forró fürdő után a legjobb lett volna bebújni az ágyba és ellazulni a jó melegben az egész napos havas csúszka után. Csak aztán az ember elképzelte a frissen sült csevapot csípős hagymával, és a fűszeres forralt bort hozzá, meg a csacsak forró ritmusát és már nem volt kérdés, hogy megyünk. Ha holtfáradtan is, de megyünk. És persze, Krisztifor is ott lesz, mellesleg. Bár Krisztifort még nem láttuk soha, de már tudtunk róla mindent. Majdnem mindent. Hogy nem nősült meg, hogy itt lakik egy tanyán és állatokat tenyészt, abból él. Minden nap kilovagol a völgybe és hogy mindig van nála otthon friss kecskesajt. De legfőképp azt tudtuk, hogyan táncol. Hogy százkilencven magas és negyvennégyes lábait úgy pörgeti, csavarja, forgatja, hogy követni sem tudjuk, mit csinál. Páros táncnál pedig… nos, páros táncnál visz és vezet és forgat és minden nő beleolvad a karjaiba.

A táncházban, ahogy megszólalt a zene, eltűnt az álmos kisvárosi hangulat. Forróság lett. Szólt a csacsak, jártuk a vranyankát, a katankát, a makedónt, még a bunyevácot is, pedig az horvát tánc, de ez az a hely, ahol a kettő, szerb és horvát jól megfér egymással. És volt csevap vörös hagymával és forralt borral. Csak Krisztifor nem volt sehol. Anna ült a legtávolabbi széken és egy üres poharat forgatott a kezében. „Nem jön el, látod!” – mondta – „már hónapok óta felénk sem néz, táncolni is másik tánccsoportban kezdett, nem a miénkben. Meg is fogom ezt neki mondani, mert ez nincsen így jól.” Aztán letette a poharat és a távolba nézett, mintha látná is, amit mond. „Nagyon, nagyon régen ismerjük egymást, és lehet bár három vagy háromszáz gyerekem, de ha találkozunk, meg kell, hogy ölelgessük egymást. Ez nem változhat sosem!”

A zenekar túl hamar hagyhatta abba a műsort, mert még senkinek sem volt kedve hazamenni. Anna hívott, menjünk hozzájuk, táncolni náluk is lehet. Annáék a hegy lábánál laktak. Igazi faházuk volt, a férje építette a saját kezével. Otthon lefektették a gyerekeket, Anna férje meg begyújtotta a cserépkályhát. Aztán honnan, honnan nem előkerült egy kulacs valódi házi pálinka és megszólalt a zene. Már fáradtak voltunk és le-leültünk, amikor egy autó állt meg a ház előtt. A kutya ugatva hirdette, váratlan vendég érkezett. Milovoj lépett be, Athanász, Iván és Péró, majd legvégül Krisztifor. Épp valami szerb nótát daloltak nagy hangosan, úgy, hogy azt érzetük, ezt hallgatják a hegy tetején is. Nem is köszöntek, csak jöttek a táncba és forgatták a lányokat, Krisztifor is Annát, aztán ezek a fiatal férfiak összekapaszkodtak és csavarták a lábukat előre, hátra egyre gyorsabb ütemben, úgy, hogy már nem lehetett tudni, hol a jobb és a bal, az elől meg a hátul, hogy a legvégére térdre essenek és a kezeiket az égnek emelve fejezzék be a táncot. Olyan erősek és szépek voltak együtt, ahogy kieresztették a hangjukat, ahogy hatalmas erejüket feszes tánccá rendezték. Középen Krisztifor magasodott. A haja fekete volt, az arca keskeny és volt benne valami a bizánci ikonokon ábrázolt szentek vonásaiból. Valami tiszta fájdalom. A szemével viszont szikrát gyújtott újra és újra. „Tre, e…” - adta ki a jelszót, dobbantott és már roptuk megint.

Aztán elmentek, nagyon hirtelen. Krisztifor még átölelte Annát. Egészen közel húzta magához és az arcát simogatta, a szeme környékét lassan, nagyon lassan, végig le az ajkáig. Aztán az arcát odaérintette Anna arcához pont olyan finoman, ahogy odakint egymásra estek a hópelyhek. A kezét végighúzta a karján és kilépett az ajtón. Csönd lett utána. Anna egy pillanatra leült. Majd elkezdte összeszedni az asztalról az üres poharakat és letörölte az asztalt. Szedelőzködni kezdtünk. Felhevült testünkre próbáltuk felhúzni a pulóvert, a kabátot a sapkát. Odakint arcul csapott a fagy. De tudtuk, bent a cserépkályhában tovább ropog a tűz, és talán eljön még néha Krisztifor.