Majd' egy éve ugyanabba a trafikba járok. Ha két vevő betéved, már nem férünk el egymástól, és hétvégén még csak nyitva sincs; de ott van az a nő. Egy nő, aki miatt minden reggel teszek egy kerülőt, hogy vegyek valami számomra teljesen felesleges dolgot.
Mikor először találkoztunk a pult mögött ült, egykedvűen rám sandított, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy érdekelte volna jelenlétem. Csak egy csomag zsebkendőt akartam. Elvett egyet a pultról, közölte az összeget, én leraktam egy bankjegyet, ő visszaadott egy marék aprót, köszönt, köszöntem, kimentem. Egész nap az a nő járt a fejemben. Miért volt olyan mogorva? Egy vevő miatt? Vagy valami más?... Hogy lehet valaki ennyire ellenállhatatlan, még úgy is, hogy látványosan nem akar elbűvölni. Márpedig én nem tudtam ellenállni morcos szépségének.
Másnap újra bementem. Kértem egy öngyújtót... nem dohányzom. Lecsapott egyet a pultra, leraktam a pénzt, visszakaptam az aprót... „Kegyed mosolya az egész napomat bearanyozza.” jöttek ki a hangok önkéntelenül számon. Mire végre először igazán rám nézett, zavartan a hajába túrt, majd mikor látta, hogy vigyorgok, az ő szája is széles mosolyra húzódott. A sötét lobonc alól most előtűnt egy névtábla: Na... a tincsek visszahullottak vállára, s a név újra elbújt. Zsebre vágtam az aprót, köszöntem, köszönt, kiléptem az utcára. Visszafordultam, és láttam, még mindig mosolyog. Így még gyönyörűbb, mint morcosan. És kaptam tőle egy felbecsülhetetlen ajándékot; azt az édes kínt, hogy egész nap a nevén barkóbázhatok: Natália, Natasa... nem tudok többet. Mindenképpen ki kell derítenem.
Másnap reggel megint arra veszem az irányt. Már az üvegajtóban meglátom, hogy haja lófarokba van fogva. Rögtön mellére meredek... Napsugár... gyönyörű név egy gyönyörű angyalnak. Az ajtó feletti csengő csilingel, a tünemény futó pillantást ereszt felém, majd mikor meglátja, hogy én vagyok, ismét mosoly ül ki az arcára. Ez így megy pár hétig; veszek néhány doboz cigarettát, műanyag szipkákat, pucérnős gyújtókat... mire szép lassan beszélgetésbe elegyedünk. Szigorúan dohányárura korlátozva a témát, szigorúan magázódva. Soha nem szólítom a nevén, soha nem kérdezi meg a nevemet. Néha érdeklődöm; „Hogy telik Kegyed napja?”... „Köszönöm kérdését, mindig örülök látogatásának.” érkezik az incselkedő válasz. Hónapokig folytatjuk játékunk, s a felém intézett mosoly lassan megváltozik; meleg és bizalmas lesz. A cigarettámat már a kezembe kapom, alig érezhetően tenyeremet simítják ujjai... Napsugár, dohányillatú kedvesem.
S ezen a borús hétfő reggelen végre bátorságot veszek magamon, bár igazából péntek óta gyűjtöm az erőt. Elmegyek a szomszédos virágboltba, veszek egy hatalmas napraforgót, majd előhalászom a zsebemből a kis kártyát, amit már napokkal ezelőtt megírtam; „Ön napfénnyel tölti meg szívemet...” Tudom közhelyes, tudom olcsó, de erre futja... a virágot szorongatva, megindulok az aprócska üzlet felé. Izgatottan bevágódom az ajtón, és a látványtól hirtelen megszédülök; egy szőke, kontyos asszonyság ül velem szemben. A világ magából kitekeredve pörög körülöttem, a mellkasom egyre jobban szorít. „Hol van az a hölgy,... aki... aki pénteken volt itt?” zihálom a pultnak támaszkodva. „Nem tudom, én ma kezdtem. Jól van?” érkezik a válasz a nőtől, kinek névtábláján csak ennyi áll: Napsugár...