A kávézó egyik csendes sarkában bújtak meg a békebeli díszletek között. Előttük kristálypohár és egy-egy szelet színes sütemény – a Férfié barnás, bordó és lila gyümölcs darabokkal, a Nőé vanília sárga, remegő tejszínhabbal és bágyadtan mosolygó őszibarack szeletekkel a tetején. Délután volt. A Férfi úgy falta süteményt, mint aki már hosszú ideje éhezik, röpke, lopott pillantásokat vetve a Nőre, aki a fonott székben hátradőlve apró falatokat tört a villájával, minél tovább nyújtva az édes íz okozta élvezet perceit, miközben hosszú, szinte zavarba ejtően nyílt pillantásokkal fürkészte a Férfi arcát. A Férfi beszélt, és a Nő csak néha kérdezett. Semmiségek keringtek körülöttük munkáról, pénzről és az Élet értelméről.

Az elmúlt két évben alig látták egymást, pedig előtte, a hosszú évekig tartó se veled, se nélküled viszony olyan elválaszthatatlanná tette őket találkozásuk első pillanatától, mint két ellentétes pólusú mágnes darabot a vicces kedvében kísérletező Jóisten. Végül a Férfi döntött, a Nő pedig végrehajtotta. Most újra itt ültek egymással szemben, mint annak idején annyiszor. Egymást nézték kutató tekintettel, mintha a másik arcából, szembogarából és rezzenéseiből akarnák kiolvasni azt, amit megkérdezni nem mernek, kimondani pedig nem tudnak, vagy talán nem is akarnak.

Amikor már csak a maszatos tányérok feküdtek előttük, és a félig üres poharakba szivárványt festett a fáradt, őszi nap fénye, a Férfi felemelte fejét. Mióta beléptek a cukrászdába, először nézett hosszan a Nőre. Elszánt pillantás volt, amely megtörte a beszélgetés csendjét. A Férfi kérdezett. Feltette azt a kérdést, amiért ilyen-olyan ürüggyel ide hívta a Nőt már az elmúlt két év során is néhány alkalommal. Az a pár szó, ami eddig mindannyiszor a tüdejében akadt, és a mondat végén görnyedő kérdőjel most határozottan ütköztek a drapériával burkolt falaknak, és terültek szét, mintegy boszorkánykört alkotva körülöttük, elfojtva a külvilág moraját: - Áruld el… mit tud Ő jobban nálam?

A Nő rezzenéstelen arccal hátradőlve, hosszan nézte a Férfit. Pillantásával végigsimította az elmélyült ráncokat, a korán őszülő hajszálakat és a két napos borostát. Szeme két külső szegletében apró mosoly előhírnöke jelent meg. Az üres tányérokra tekintett, majd visszanézett a Férfira. Állta esengő, számon kérő tekintetét, majd mélyet lélegzett, és a kiáramló levegővel útjára bocsátotta a varázsszót: - Szeretni. - mondta ki lágyan. Majd felállt, vállára vette nyúzott bordó kistáskáját és egy ezrest rakott az asztalra. Egy pillanatra megállt a Férfi mellett, aki értetlenül nézte az előtte heverő bankót. Gyengéden végigsimított a vállán, és puha léptekkel elhagyta a helységet. A lebukó nap utolsó erejével visszatükrözte széles mosolyát, és egy másodpercre elvakította égre emelt szemeit. A cukrászda előtt álldogáló két suhanc hosszan nézett fényben távolodó alakja után.

Minden tartozását kifizette.